2015. február 17., kedd
Zsúfolt ház vagy kicsi a terem?!
2015. február 8., vasárnap
Nyitott ablak a Karinthy Színházban
2015. február 4., szerda
Operától operáig
Bergman Varázsfuvola c. operafilmjével kedveltem meg az operát. Tudtam, hogy az opera az un. magaskultúra része és emiatt kötelező szeretni minden kultúrembernek. Ennek ellenére nem tudtam korábban megkedvelni a művészetnek ezt a nehezebb műfaját. Bergman emberközelbe hozta Mozart zenéjét számomra. A filmben már a nyitány is emberekről, arcokról szól. Nincs nyomasztóan méltóságos épület, ahol már a ruhatár is riasztóan díszes, nincsenek a gazdagságot dicsőítő páholyok, hiányoznak a filmből a szolgák alávetettségét tűrésre ösztönző díszletek. Mozart operájában Bergman a sárkányt mesei figurának, a Sarastrot felvilágosult polgári monarchának, az Éj királynőjét elvált asszonynak ábrázolja, aki a férje vagyonát akarja megkaparintani. Az opera akkor mond nekünk valamit, ha a királyi udvarok, a főurak, az állami kivagyokének helyett az emberekhez szól, az ő életükről mond nekik valamit.
Az operák lényege emberi érzelmek és az emberek közötti kapcsolatok, viszonyok bemutatása - egy másik dimenzióban – a zenében. Az opera lehetőséget ad az énekeseknek, hogy a dallamokkal az emberek érzelmeit kiemelhessék a hétköznapok racionalitásából. Az örök szerelem felfokozott lánggal égjen – ami a hétköznapokban ritkaság -, a halál felemelő lehessen – ami a hétköznapokban általában lesújtó -, a börtön a szabadság szimbóluma lehet – ami a hétköznapokban kizárt. Az opera lényege az „ember” felmutatása az embereknek.
A nemzeti operaházak lényege, hogy a szegény ember pénzt fizethet (belépődíjat) azért, hogy néhány órára együtt lehessen a gazdagokkal, akik páholyból nézik kedvük szerint azt, amit a szegényebb néprétegeknek kivételezett és ritka alkalom. A nemzeti intézmények létrehozása (opera, színház, galéria, stb.) a XIX. században a nemzeti kapitalizmusok kialakulásának, a romantika művészeti irányzatának létrejötte idején haladó, modernizáló társadalmi tett volt. Azonban a XIX. sz. végére az államhatalom kisajátította magának ezeket az intézményeket, és mint a királyság szimbólumai épületekben testesült meg. A társadalom döntő többségét kitevő szegény emberek kétszeresen is leróják az adójukat a „nemzeti”, állami intézményeknek. Egyrészt, mint adófizetők az állam az adójukból finanszírozza az intézmények épületeinek az üzemeltetését és a személyzet fizetését, másrészt, akik jegyet vesznek az előadásokra, másodszor is zsebükbe kell hogy nyúljanak a produkció élvezetéért. Az állam hatalmasai azon a címen, hogy az „állam” finanszírozza az intézményeket, beleszólnak a művészi produkciókba, tematikát és formát kényszerítenek a művészekre. A művészetek mindig kényszerülnek visszakanyarodni az emberekhez, mert az emberek tömege jelenti a közönséget. Moliere is nagyon vágyott a királyi elismerésre és pénzügyi támogatásra, Shakespeare is „királyi színház” szeretett volna lenni, de a színdarabjaik az emberekhez szóltak az emberekről.
A független színházak korát éljük. A kőszínházak, a bulvárosodó repertoárok mellett, a jelenlegi kultúrpolitika ellenében, a közönség megszerette az elmúlt évtizedben a független színházak előadásait. A klasszikusokat újra értelmezik, új magyar nyelvű fordításban fordulnak a közönséghez. Kortárs műveket hoznak színre, amelyek gyakran megosztóak, de vitát éltetőek a nézők között.
Javasolom, hogy nézzék meg ezt a honlapot.
MoltoperaElindult egy „nagyon opera”. Ha rákattintanak az alábbi linkre, akkor arról is informálódhatnak, hogy egy független operatársulatot, kik és miért hozták létre. A Moltopera a közönségnek akar énekelni. Sőt, az éneklést házhoz viszi.
Énekeljünk a Moltoperával együtt az Olvasókörben?
2015. február 3., kedd
Kiss Judit Ágnes: Szó
Hazádból,
hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még , ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mély repül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.
Míg annyi jóval tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj, tövisnek bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.